Keown és Alex Manninger együtt ünnepelnek a Wembleyben az Arsenal 1998-as FA-kupa-döntőjének megnyerése után.
Korábbi játékosként néha régi tévés felvételeket nézek, amelyekről semmi emlékem nincs, máskor elég egy rövid jelenet és azonnal visszarepülök az adott helyre és időbe, olyannyira élénk a kép, hogy még az érzés is ott marad.
Ez a hatás ért teljes erővel, amikor csütörtökön meghallottam az öreg barátom és egykori arsenalos csapattársam, Alex Manninger tragikus halálhírét, és láttam egy videót rólunk, amint 1998-ban, az Upton Parkban vívott epikus FA-kupa-replay után ünnepeltünk, amelyben tizenegyesekkel győztünk a West Ham ellen.
Kifogtam és feltettem a videót a közösségi médiába; látszik, hogy odamegyek hozzá, hogy egy medveölelést adjak, de végül ő emel fel engem — azt az ölelést a mai napig érzem.
Beszéltem néhány egykori arsenalos kollégámmal Alex halála óta, és a hír mindannyiunk számára még most is nehezen feldolgozható.
Szívszorító belegondolni, hogy ilyen fiatalon elveszítettük, és hogy soha többé nem adhatok neki ölelést.
Arsenalhoz való csatlakozás és a 97–98-as idény
Alex 1997 nyarán, nem sokkal 20. születésnapja után lett az Arsenal tagja, több új igazolás egyikeként Arsène Wenger első teljes szezonja előtt.
A július eleji előkészítő edzéseken érkezett Marc Overmars-szal, Emmanuel Petittel, Gilles Grimandival, Matthew Upsonnal, Luis Boa Mortéval és Alberto Mendezszel egy időben; Christopher Wreh érkezett a következő hónapban.
Világsztárok és kevésbé ismert játékosok vegyesen voltak, de amikor megnyertük a Duplát abban a szezonban, mindannyian hozzátették a maguk részét.
Manninger hatása és személyisége
Alex hozzájárulása különösen lenyűgöző volt: amikor sérült voltam, és a nyarat a konditeremben töltöttem a vállam rehabilitációjával, ő és Emmanuel bemerészkedtek a súlyzók közé — azonnal látszott, hogy komolyan veszik a munkát.
Amikor David Seaman januárban megsérült és Alex bekerült a csapatba, egyfajta kisugárzása volt; ne feledjük, hogy csak egy 20 éves osztrák srác volt, aki nemrég érkezett a Premier League-be, és karácsony előtt csupán néhány Ligakupa-mérkőzésen lépett pályára.
Alex hat meccsen kapott védetlent az első bajnoki fellépései során, és ötöt megnyertünk közülük, köztük az Old Traffordon aratott kulcsfontosságú 1–0-s győzelmet, amivel utolértük a Manchester Unitedet.
Visszatekintve kevés játékosnak lett volna esélye ilyen helyzetben, de Alex nemcsak a bajnokságot hajszoló csapatba érkezett, hanem egy világszínvonalú kapus helyére lépett, mégis teljes nyugalommal oldotta meg a feladatot.
A bajnokság szempontjából meghatározó időszakban — januártól márciusig — 13 egymást követő mérkőzésen védett, és ebben az időszakban csak egyszer veszítettünk, a Chelsea ellen a Ligakupában.
Alex gyorsan meggyőzött mindenkit arról, hogy képes rá; hét mérkőzésen előtte játszottam és soha nem aggódtam miatta, nem tűnt úgy, hogy nyomás alatt lenne, sőt gyakran varázslatos védésekkel reagált, ha hibázott.
FA-kupa és emlékek
Alex bár kihagyta a döntőt, óriási szerepe volt az FA-kupa-győzelemben, öt mérkőzésen is védett az út során, köztük az emlékezetes Upton Park-i találkozón, ahol tíz emberrel és tizenegyesekkel jutottunk tovább; ő hárított egy tizenegyest, amely továbbjutást jelentett.
Az idényben összesen 16 meccsen szerepelt, és a teljes csapat úgy érezte, hogy megérdemli a Premier League-győztes érmet 1998-ban, bár a szabályok szerint akkoriban 10 szereplés kellett hozzá, míg neki csak hét volt.
A drukkerektől is megszerette magát; énekeltek neki egy egyszerű dalocskát, és ő élvezte, hogy a csapat részévé vált — kezdetben visszahúzódó volt, de gyorsan beilleszkedett.
A pályán rendkívül versengő volt, mindig keményen edzett és nagyon hajtott; ha hibázott, önkritikus volt, mert nem akart veszíteni — ezt senior játékosként különösen nagyra értékeltem.
A pályán kívül nagy személyiség volt, jó társaság, nyugodt természetű, hacsak nem a PlayStation előtt ültünk a szállodai szobában.
Az Arsenalnál töltött évei után 2002-ben távozott; bár évekig nem találkoztunk, az együtt elért sikerek — az 1997–98-as bajnoki cím és FA-kupa — örökre összekötnek minket.
Amikor elveszítünk valakit, emlékeztető arra, hogy nem szabad készpénznek venni a következő találkozást, és hogy mennyire törékeny az élet — a közelmúltban Kevin Campbell halála is emlékeztetett erre.
Az Alexnek szóló nagyszámú és szívből jövő megemlékezés alapján biztos vagyok benne, hogy a személyisége és karizmája nem tűnt el azzal, hogy elhagyta az Arsenalt; szerettem volna ezzel a megemlékezéssel is biztosítani, hogy megkapja a megérdemelt elismerést: játékosként az egyik alulértékelt hősünk volt, emberként pedig nagyon hiányozni fog.
Martin Keown Chris Bevannek, a BBC Sportnak nyilatkozott.
Kérj értesítést a Futball hírekről közvetlenül a telefonodra: Futball
Forrás: BBC Sport
