Egy borús vasárnapon márciusban, a Tannadice-ban a Celtic 2-0-s vereséget szenvedett Jim Goodwin Dundee United csapatától, és ezzel öt pontra lemaradt a Hearts-tól, valamint két pontra a Rangers-től.
Martin O’Neill, aki egyszerre volt levert és dacban, nem kertelt: a vereség nagyon fájt, de hangsúlyozta, hogy minden remény nem veszett el.
„Hétszer kell nyernünk zsinórban a szezon végéig” – mondta. „Ma nagyon sok embert csalódtattunk. Nehéz volt, mióta ide léptem. Ez egy csapás, de még nem vagyunk kész.”
A valóság az volt, hogy O’Neill és a Celtic csak most kezdett igazán elindulni.
A hajrá és a cím
Kérte a hét győzelmet, és szombatig hat szerepelt a neve mellett; feszült, ideges, csak ritkán látványos és gyakran küzdelmes sorozat volt, de 18 pontot szereztek 18-ból, mikor üldöző módban voltak.
Most már 21 pontot szereztek 21-ből és ismét bajnokok. Utolérték és megelőzték a Hearts csapatát, amely az idény nagy részében nagyon jól teljesített.
Miután káoszba lépett be, majd kilépett és még nagyobb káoszba visszatért, O’Neill 23 bajnoki meccséből 19-et megnyert, mindössze két vereséggel.
Nem tündöklő bajnokok ők, de méltó győztesek: a lelkierőre alapozva arattak sikert, nem a klasszisra.
Útjuk során vitatott játékvezetői döntések is segítették őket, különösen az utóbbi hetekben, de egy bajnokságot egy egész szezon alatt futnak, és a drukkerek szívesen sorolják, mely ítéletek voltak szerintük ellenük és melyek a Heartsnak kedveztek az elmúlt tíz hónapban.
Elemzésre szoruló győzelem
A győzelmet érdemi elemzés követnie kell: a Celtic vezetőségének alaposan át kell néznie a helyzetet, nem elég csak a sikert élvezni és arra a következtetésre jutni, hogy minden rendben van Parkhead-en, amikor nyilvánvalóan nem az.
A lelkesedés után komoly önvizsgálat szükséges: őszinteségre és kemény döntésekre.
A Celtic 82 ponttal lett bajnok – 10-zel kevesebbel, mint tavaly, 11-gyel kevesebbel, mint azelőtt, és 17-tel kevesebbel korábban; ha magas elvárásai vannak valakinek, ez a trend kihívást jelent.
73 gólt szereztek – ez jelentős csökkenés a múlt szezon 112 góljához képest, és az azt megelőző évek számaihoz viszonyítva is a legalacsonyabb bajnoki góltermésük 19 év alatt.
Ez éles tükröt tart a csatárkeresés kudarcai fölé, miután Kyogo Furuhashi távozott több mint egy éve; honfitársa, Daizen Maeda idényvégi formája viszont nagyon fontosnak bizonyult.
41 gólt kaptak a bajnokságban – ez a legtöbb 33 év óta, részben olyan tényezők miatt, amelyek kívül estek az irányításukon: Cameron Carter-Vickers és Alistair Johnston összesen csak 13 bajnoki meccsen szerepeltek.
O'Neill mesebeli visszatérése
O’Neill számára ez mesebeli történet: húsz év után ismét bajnoki cím.
A szezon elején, amikor Rodgers fölényesnek tűnt, elképzelhetetlen lett volna, hogy a hetvenes éveiben járó edző kétszer visszatér a Parkheadre és rendet tesz egy bajba jutott klubnál.
Az igazság néha furcsább a fikciónál, és a Celticé most különösen vad volt: O’Neill boldog befejezést biztosított, de az előtte történtek dühösek és megosztóak voltak, ellenségeskedés uralkodott egészen a szezon végéhez közeli bizonytalan fegyverszünetig.
A problémák azzal a Bajnokok Ligája kieséssel kezdődtek Kairat Almaty ellen: két meccs, nulla gól, és egy átigazolási időszak, amely felidegesítette a szurkolókat. A Celtic európai mérlege 12 meccsből négy győzelem volt.
A nyári érkezők listája hosszú volt, de közülük csak öten szerepeltek tíznél több bajnoki mérkőzésen; többek gyakorlatilag nem jutottak lehetőséghez.
Rodgers néhányukat „klubigazolásnak” nevezte, utalva arra, hogy nem az ő választásai voltak, ami hátsó színpadi feszültséget okozott, és hamarosan nyilvánosságra került.
Októberben a Celtic 2-0-s vereséget szenvedett Dundee-tól, majd 3-1-re a Hearts ellen, és Rodgers lemondott. Távozásakor Dermot Desmond, a fő részvényes, rendkívül élesen bírálta őt, azt állítva, hogy megosztó, megtévesztő és önző volt, és hozzájárult a mérgező légkörhöz.
A káosz és a visszatérés
A helyzet abszurditása – dühös szurkolók, bosszús Desmond és a megdőlt hős Rodgers – mellett kiderült, hogy O’Neill ideiglenesen tér vissza, két évtizeddel azután, hogy elhagyta a klubot és több mint hat év után, hogy bármilyen szinten edzőként dolgozott.
O’Neill napközben még rádióban a Hearts győzelmét tippelte; most az volt a feladata, hogy rendet tegyen a káoszban, miközben egyfajta futball polgárháború tombolt.
Első öt bajnoki meccsén ötöt nyert, majd Nancy vette át a csapatot, akit Paul Tisdale, a kevésbé látott futballműveleti vezető javasolt.
Nancy kinevezése – és Tisdale szerepe – óriási és felesleges kockázatnak bizonyult: rögtön az első napon vereség következett Hearts ellen, majd vereség Dundee Unitednél, és köztük Nancy elvesztette a Ligakupa-döntőt a St Mirrennel szemben.
Ha O’Neill rövid első időszaka alatt csökkentette is a feszültséget, most az visszatért, még mérgezőbb formában.
A szurkolók tiltakoztak az őket sújtó problémák miatt: Nancy és Tisdale bírálata, balul sikerült átigazolási időszakok, rossz kommunikáció, a drukkerek véleményének figyelmen kívül hagyása, és a hierarchia tétlenségének érzete.
Transzparens bannerek és dalok bántották a döntéshozókat; a novemberi közgyűlésen Desmond fia, Ross, elítélte a szurkolókat és azt mondta, a vezetés nem hagyja magát megfélemlíteni agresszív és irracionális kritikával.
Desmond fia megjegyzése olaj volt a tűzre, a kapcsolatok a klub és a vezetés között megromlottak; Peter Lawwell lemondott a következő hónapban, azt állítva, hogy elegedett a zaklatásból és a fenyegetésekből.
Nancy-t január első hetében eltávolították, miután a Motherwell 2-0-ra megalázta csapatát, majd a Rangers 3-1-re nyert a Celtic Parkban; Tisdale is távozott.
Most nem volt állandó menedzser, elnök, sportigazgató vagy működő átigazolási osztály; a csapat tétova volt.
Képtelenségbe hajló jelenetként ismét O’Neillhöz fordultak, hatalmas feladattal.
Téli piac és a folytatás
A januári átigazolási időszak hatalmasnak ígérkezett; O’Neillet minden interjúban célpontokról faggatták, és fáradtnak tűnt a válaszadáskor.
Új játékosok érkeztek cseppenként: Julian Araujo, Tomas Cvancara, Junior Adamu, Benjamin Arthur, Joel Mvuka és Alex Oxlade-Chamberlain – öt kölcsön és egy szabadügynök.
Araujo jól szerepelt sérüléséig, Oxlade-Chamberlain pedig győztes gólokat szerzett Livingston és St Mirren ellen, de a többiek alig vagy egyáltalán nem váltak meghatározóvá.
A szurkolói elégedetlenség folytatódott: nyilatkozatháborúk, a Green Brigade ultrák eltiltása bűnügyi vádak miatt; O’Neill néha béke nagykövetként és menedzserként egyszerre próbált hatni.
Késő februárban, miután a Celtic 2-1-re kikapott a Hibs-től, a csapat a harmadik helyen állt. Amikor O’Neill csapata március 1-jén 2-2-re mentett Ibroxban, nyolc pontra voltak lemaradva a Hearts-tól, igaz, egy meccsel többet játszottak.
A United elleni vereség előtti tíz meccsen hét győzelem, két döntetlen és egy vereség szerepelt; O’Neill tudta, hogy ez nem lesz elég, ezért kérte a hétből hétszeri győzelmet – kevesen hittek benne.
A hét közül csak egy-kettő volt magabiztos, öt meccset egy góllal nyertek, és hármat késői gólokkal. A második utáni fordulóban, Fir Parkban hozott 11-es döntés John Beaton játékvezető részéről rendkívül vitatott volt.
Egyesek számára egyértelmű tizenegyes volt, mások szerint botrányos ítélet; két tábor állt szilárdan a maga biztos meggyőződésében.
A következmények kemények és válogatás nélküli hatásúak voltak: rendőri beavatkozásra volt szükség Beaton biztonságának védelmében. Ez a drámai szezon nem érhetett csendes véget.
Végül O’Neill győzött: átvágta a szurkolók és a vezetés közti káoszt, összefogta a látszólag halott csapatot, és elrontotta sokak megjósolt történetét.
A végjátékban könnyű volt kételkedni benne, de az idény legstresszesebb utolsó hónapjaiban bebizonyította, hogy a régi bhoy még mindig tudja, hogyan kell menedzselni.
További részletek a Labdarúgás oldalunkon.
Forrás: BBC Sport
